Részletek

Tegnap túl sok minden történt. Nem volt időm írni a részletekről. Idő persze mindig van, csak akkor nem maradt volna a négyórás alvásra.

Tegnap délelött ott maradt abba a leírás, hogy már megint lógó orral fordultunk vissza a kórházból, mert ugyan megdicsértek, hogy nagyon jó munkát "végeztünk" otthon (ugyan a többes szám mire utal? én az utolsó kiscsacsi matricát is felragasztottam Virág új szobájának a falára, talán ez is ott volt az elismerésben?), mégis jobb volna, ha még pár órát otthon, "kényelmesen" töltenénk és majd délután megnézzük újra, hogy áll a dolog.

Ugyan nagyon hevesen és rendszeresen törtek rá Roserra a fájások, két nyilallás között viccelödtünk még. A babaváró könyben van egy rész a férfiaknak. Abban azt írja, hogy ilyen szavakkal kell bíztatni a nőket: "nagyon jó csinálod. már egy kicsit közelebb vagyunk a végéhez. hajrá, ne add föl." és még azt is hozzá füzi, hogy "ezt szeretik a nők". Fura ez a megjegyzés és mivel a könyv spanyolul van írva, spanyolul mondogattam Rózsinak szó szerint, ahogy szeretik a nök. Söt, azt is, hogy ezt szeretik a nök. Ez olyan magyar kontextusban, mintha oroszul mondogatnád a feleségednek, hogy "Dáváj" (ha ugyan ez orosz).

Mondom, még nevetgélt Rózsi, mert aztán délután hatra, már egyre kevésbé. Közben megérkezett a család Valenciából. Ez nem tudom, hogy jó-e vagy sem úgy összességében. Véletlenül úgy alakult, hogy amikor bebicegtünk a kórház elé, akkor láttam befordulni Pep-apósom kocsiját. Óriási volt az öröm Virágot újra látni két hosszú hét után. nagyon megszorongattuk egymást. Nagyon. Anyukáját sem akarta elengedni. És végtelenül szar dolog volt újra elválni töle, amikor bementünk a szülésre.

Kb. fél hétkor kezdték rajtunk a vizsgálódást. A tapadókorongok mindent rendben találtak, Sarolta szíve olyan ritmusban zakatolt, ahogy kellett. Az jutott eszembe róla, hogy egyszer Balázs Bálnával meg Márkkal evezni mentünk valahova és az utolsó szakaszt zsuzsivonaton tettük meg, aminek a zakatolása nem a megszokott zdáduk-zdáduk volt, hanem egy alap-szamba és a váltóknál bossa-nova. Saroltánál is ilyesmi volt, bár inkább egy mediterrán széki legényes.

Itt a doktor csak köszönni dugja be az orrát. A szülés a szülőnők feladatköre. Ez jó, mert sokkal kevésbé "medikalizált" gondolkodásuk van. Mercé (ejsd Merszéé) egy tündér volt végig. Nagyon figyelt Roser minden pillantására.

Az óriás gumilabda végig nagy segítségünkre volt. már otthon is azon forgatta Rózsi a csipőjét a kibírhatatlannak tünő fájások közben. Én hátamögé guggolva a veséjét szorítottam. A csuklóm nagyon megfájdult a végére, de ez jó, mert a legszörgnyübb az, hogy olyan szívesen átvennéd a fájdalmak egy részét, és mégsem lehet. Én abban reménykedtem, hogy ami a csuklómba megjelent fájdalom-szilánk, az Rózsit enyhítette.

Labda is volt, meg finom langyos fürdő. Ez utóbbi nagyon jól esett, bár lelassította a fájásokat. Amikor kiszállt Roser, már talán fél 11 felé járt. Azért jött ki, mert érezte, hogy "kakilnia kell". Ez jó jel, mert amikor a baba bemászik a szülőcsatornába, akkor megnyomja a végbelet és ez kelti ezt az érzést. Az utolsó másfél óra szörnyü fájdalmasan és lassan telt. Minden két-három percben jöttek a fájások és Roser olyan volt mint egy rongybaba. Csukott szemmel befelefordult, lélegzett és kicsordultak a könnyei fájdalmában. A mindefélévé átformálható szülésszéket-ágyat mindenhogy kipróbáltuk. Guggolva, ülve, fekve, de sehogy nem volt "jobb".

A kicsilány feje búbja már féltizenkettőkor megjelent. Kibújt, bebújt. De Rózsika annyira fáradt volt, annyira szörnyen erőtlen, hogy nem tudta kinyomni. Végül ´Mercé a klasszikus szülésznő pózba helyezte Rosert, sajnálta, de be kellett avatkoznia: tett egy kis metszést. Csak egy picikét, de nagyon sokat segített.

Kifordult a kicsi ázott, véres, kakis emberke. Gyorsan lesegítettem Roser felsőrészét és a baba már tátogott is a cicit keresgélve. Gyönyörü volt. Rózsi könnyezett.

Én meg, aki alig vehettem részt a fájdalmakban, a nagy feszültségtől szép csendben elájultam. Szerencsére a folyosón nyúltam el és békésen bámultam a plafonon egy apró pontot, mint fix referenciát az evilágról és kétoldalt folyt a könnyem. Rosszul lettem, hát öreg vagyok már és nem bírom a feszkót. Aztán jött egy ápolónéni nedves kendőt nyomogatott az orrom alá és felemelte a lábam. Szégyenkeztem, hisz itt most nem rólam van szó, de ő bátorított, hogy semmi baj.

Amikor visszamentem, Rózsi ugyanott ült és a lepény nem akart "megszületni". Deréktól felfele idill, lefele vágóhíd. Csak lógott a köldökzsinór, de nem jött ki, se segítséggel, se hasmasszázzsal, se anélkül...

[itt most be kell fejeznem, mert megyek Virággal látogatóba. Délután folytatom. Mert sajna itt még nem ért véget]
Sarolta-képek itt láthatók:
https://picasaweb.google.com/carlavirag/2011SaroltaSzuletese?authkey=Gv1sRgCMWZooeryKaLvQE#