Hajnali madárfütty

Azon kívül, hogy megvettük életünk első fullHD-s laposképernyőjü televízióját, történtek még érdekes dolgok ezen az elmúlt héten.

Úgy tünik, hogy a dolgok kezdenek a maguk kaotikus kerékvágásába zökkeni, meditatívan szökletes zökkenőkkel. A hét élménye alapján azt mondhatom, hogy Sarolta majd mindig alszik, ha nem eszik. DE szeret nézelődni és kakukk hangon rikácsolni szieszta-időben és hajnali 5-től háromnegyed 8-ig. Mit köszönhetek én ennek? Hogy kezdem újra felfedezni Ripollet utcáit, krízis mián bezárt és nyitott boltokat csodálok meg, nem ismert titkos ösvényekre bukkanok, és a többi ismert élmény. De akárhogy is, utoljára négy és fél éve volt így és ha ismerős is még szokatlan a korai kelés nem munka ürügyén. Az első hajnali madárfüttyök mindig is szívemet melengetők voltak. A gyári és szolgáltatóipari munkások hajnali áramlása játékra invitál: a pénztárosnő vagy a szállítóiparos keresi a dupláját az egyetemi óraadó bérének? A napocska is váratlanul izgalmas foltokat fest a falakra, terekre: a későnkelőket már az unalmas, megszokott kontrasztos fények fogadják. A másodbabás babakocsi pedig érdekes cini-cini-cini-cini hangon nyöszög a pehelysúly alatt. Nem lehet megolajozni, mert minden müanyag, hisz ha nem, soha nem menne tönkre.

Megtörtént Sarolta első védőnénis látogatása is. Sajnos nem tudtam ott lenni, mert hasonlóan fontos ügyeket intéztem, történetesen a Társadalom Biztosításnál ültem sorba, hogy bevegye ifjú hívei közé az én lánkám is. Bevette, az ideiglenes igazolószámot megkaptam, a kártyát majd postázzák hamarosan. De visszatérvén a védőnénire. Sarolta egészséges mint a makk. Köldöke lepottyant, bár még nem teljesen száraz, alkohollal kenegetni kell. Titokban azért úgy sejtem, hogy a nővérkéje titkos együttlétei közben mozgatta, huzogatta, hogy lepottyanjon már. Persze, hogy haragszom, de az vesse rá az első követ, aki nem kapargatta kéjjel a megkeményedett sebét, dacára a szivárgó vérnek. Szóval meghitt családi fürdetések késlekednek. Nem bánom, mert még nem alakítottam át a fürdetőállványt az új mosdó méretére. hm, majd az utsó pillanatban.

Másrészt meg két kis mellecskéje meg van még nagyobbodva Saroltának, ami a védőnő szerint természetes és gyakori jelenség. Nincs rá ír, türelemmel gyógyul.

Napjaink tehát ezek körül a jelenségek, tények, események köré szerveződnek. "Sarolta éhes" és "kikellcserélni a pelust" a legmarkánsabb változók, melyeket a "Virágra most nagyon oda kell figyelni" követ. Ebből adódnak ezrével az olyan szituációk, hogy mindjárt indulunk görkorizni/rollerezni/a játszótérre/ a strandra, csak bepelenkázzuk Saroltát és meg is kell etetni, hogy sokáig bírja cici nélkül. A viták a csapatfelosztódáshoz és az időfaktorhoz kötődnek: jó, akkor Anyu meg Sarolta ezt meg azt és Virág meg Apu valami mást; de nem lehet, mert egy család vagyunk, tehát együtt kell; jó de akkor mi előre megyünk... stb. Diskurzus, ideológia és megvalósíthatóság összecsap és a legeslegvége mindig családi béke, ami viszont nem mondható el az odavezető útról.

Köldök

Fontos dolog történt ma éjszaka. Saroltának lepottyant a KÖLDÖKE, pontosabban "lett" köldöke. Mert ugyebár mostanáig egy kis elszáradt vezeték emlékeztetett minket arra, hogy egy teljes mértékben függő lényből néhány napja majdnem teljesen független személy vált. Az elválásnak ezt a szimbólikus tényét úgy is kifejezhetnénk, hogy "köldökössé lett", zsinórosból csomócskássá. Vajon van-e a népi hiedelemben a köldökre utaló mondás vagy szokás? Én csak azt ismerem, hogy "egész nap csak a köldökét nézi", vagyis nem csinál semmit. De valójában ez azt is jelenti, hogy ez a filozófikus rest valaki a születés misztériumán ábrándoz és ezt igen kevéssé tekintjük fontosnak?

Sarolta bámulatos könnyedséggel vált meg a függést szimbólizáló köldökzsinórcsonktól, mint ahogy zokszó nélkül és gyorsan megtanult szopizni, kakilni, aludni és az érzések legnagyob skáláját kifejezni az arcocskáján. Érdekes dolog melléfeküdni mikor alszik és szemlélni a megannyi grimaszt. A legviccesebb benne az, hogy valamennyi grimasz érzéseket vált ki belőlünk. Ha mosolyog, örülünk (sőt, büszkén, hogy lám minálunk igazán békés, szerető otthonra talált ez a kisangyal). Ha arcán elkeseredés ül, már föl is venném, hogy karjaimban nyugtatgassam. Ha remegve tátja szájacskáját, szomorúan vigasztalom, hogy "apunak nincs tejecskéje". És mondom, mindezt úgy, hogy Sarolta édesdeden alszik, csak az arca játszik.

Carla Virág egyszerre csak megnőtt. Rájöttem, hogy a nagytestvérré válás a személyíségfejlődés talán nem ép legkellemesebb, de legszükségesebb velejárója. Szegény kisebbik testvérek, akik nem élhetik át! Virág reggel felébred és amúgy kábán Saroltáról kérdez, vagy egyenesen hozzá tart. Cirógatja, emelgeti, nyakát tekergeti, csuklójára karkötőt helyez, fülét nagyrahúzza és beledúdolja egy Paja Bea dal refrénét. Amikor Rózsika szoptat és Sarolta nem találja a mellbimbót, vagy csak úgy a végét szopizza, Virág kedvesen de határozottan rászól, hogy "boca gran", vagyis nyitsd ki nagyra a szád, pont úgy, ahogy Anyu szokta. Ha sír, Virág belesiseg a fülébe, és ritmikusan lökdösi. Mindig ő akarja vinni, tolni, hozni, húzni.

Mindenközben viszont Virág rászokott a cumira. Ebédhez a cumisüvegből issza a vizet. Emlékszem, hogy mikor megszületett Viki unokatesóm, én is cuclit kértem ajándékba és visszaszoktam pár hétre a bébipapára. Pedig vajmi kevésszer találkoztunk, mégis. Virág mikor Sarolta hazaérkezett elővette az 5-ös pelenkáját és úgy ahogy felvette a meztelen popsijára. Ráült a vécére amúgy pelenkástul, jól bepisilt, majd körbejárta a családot (itt voltak még Roser szülei), hogy bepisiltem-bepisiltem. Belementem a játékba. Szép óvatosan ráfektettem a pelenkázóra, levettem róla a valóban teli pelenkát, vattával szépen megtisztítottam és csinos bugyit raktam rá. A pelenkamotívum azóta nem jött elő.

(Ez a fénykép Sarolta születése után negyed órával készült a kórház elött. A durcás pofi csak vicc, de jól leírja az elkövetkező napok világérzését)

Tegnap rajtakapott Virág, ahogy Saroltában azt mondom "gyönyörü kismackóm" (magam is loptam, pontosabban örököltem e kifejezést). Ezt a fenti képen látható arcot vágta rá és szemrehányt: "A gyönyörü kismackó én vagyok, nem a Sarolta!" A kevésbé személyes "szépségem", "gyöngyöm", "drágám", "macilaci" használatát Virág súlyra méri az igencsak hamis mérlegén. "Apuu! A Saroltának többet mondod, hogy 'drágám'!!!"

Ha megdicsérem, mert a lépcsöházban egyszerre három lépcsőt ugrik át, akkor megjegyzi: "Ki az ügyesebb? Én vagy a Sarolta?" Ha elismerő szavakkal fésülöm a haját a replika: "Kinek szebb a haja? Az enyém vagy a Saroltáé?"

Gondoltam egyet. Ha veszünk egy szép rózsaszín rollert, akkor talán tolhatom én a babakocsit. Furán hangzik, de az az érzésem, hogy alig lehetek a kis Saroltával meghitt kettesben, mert Virág jön és segít. Persze, hogy nagy öröm látni őket ketten, de néha hiányzik az amikor csak Sarolti meg Apu. A babakocsival is ez a helyzet. Ha én tolom, nézhetem a fent leírt arcjátékokokat, vagy a békés, kisimult pofit, ami csak a motorok, kocsik, lecsapódó kukatetők zajára ráncolódik össze, hogy hamar újra kisimuljon.

Fennakadások a blogszerkesztésben

Hazaérkeztünk.
Roserrel megigértette a védönö, hogy nem csinál otthon semmit.
Nekem elmagyarázták, mit kell tennem, hogy Sarolta megszülessen a Társadalombiztosításnál és a lakónyilvántartásban is.
Virággal sokszor komolyan szembenézünk, hogy mit lehet és mit nem tenni egy újszülöttel. Azt is kezdjük számbavenni, mi a különbség egy játékbaba és egy valódi között.
Apósék nehezen, de belátták, hogy a kiscsaládi sokmunkás-alvatlan idill fontosabb, mint a nagycsaládos nemkellvásárolni-takarítani. ma délben hazamennek (fellélegzek)

Vannak újabb képek a picasaweb-en. https://picasaweb.google.com/carlavirag/2011SaroltaSzuletese?authkey=Gv1sRgCMWZooeryKaLvQE#5639473281543437282

Ami lemaradt

... az a híres méhlepény nem adta meg magát. Míg megtörtént az első újra-egymásratalálás Sarolta és anyukája között, a szülésznő csak várta, hátha magától kicsusszan a lepény, de nem. Ígyhát szülész doktorért szalajtottak, ő meg rövid vizsgálat után altatóorvosért. Megjött ez utóbbi is és a dolognak kezdett mütét hangulata lenni. Engem kitessékeltek. Szerencsére rákérdeztem, hogy mi lesz Saroltával, úgyhogy őt magammal vittem egy másik szobába.

Rózsit eltolták a mütőbe, én meg magamra maradtam a pokrócba csavart, félórácskás Saroltával. Beszélgettünk, nézelődtünk, kicsit sírtunk, kicsit aludtunk. Jó volt, hogy ilyen korán ilyen jól megismerhettük egymást. Szerecse.

Negyed óra múlva betolták Rózsit, vezetékekkel, csövekkel kidíszítve. Picit elbágyították, de nem aludt. Rögtön magához vette Saroltát.

Én közben végig Virágra gondoltam. Vajon hogy érezheti magát hajnali fél 2-kor a kórház elött várakozván a tesójára. Pep pedig Roserért aggódott nagyon. Mindenki megkönnyebbült amikor lementem. Virág és Pili feljöttek és megintcsak Mercé-nek köszönhetően megszemlélhették a kicsi Saroltát, egy pillanatra a karomon. Ettől a pillanattól kezdve Virágnál kiborult a bili: két hétig anyu-apu nélkül, a kistesójára hónapokat kellett várnia és most meg, hogy itt van velük, haza kell menni a nagymamájával Ripolletbe míg ők hárman itt jól elvannak. Nem, nem és nem. Sírva, ríva mentek ki a Jájá-val. Megesett rajta a szívem. Visszamentem Roserhez, már egészen jól volt. Megbeszéltem vele, hogy bizonyára most Virágnak van szüksége rám leginkább. Roser, hogy persze-persze. Ígyhát én is vissza Ripolletbe.

Másnap reggeli vizitről már nincs mit anekdótázni. Mindenki nagyon álmos, de mégis nagyszerüek az együttlétek. Az egykés családnak fogalma sincs róla, milyen az, amikor nem csak egy újabb gyerek, hanem egy újabb kapcsolatháló épül be a családba. Mert nem csak Saroltáról van szó, hanem arról is, hogy Sarolta és Virág között mi alakul ki és hogy ez milyen hatással lesz a háló összes többi szálára. Gyönyörü kalandnak ígérkezik.

Részletek

Tegnap túl sok minden történt. Nem volt időm írni a részletekről. Idő persze mindig van, csak akkor nem maradt volna a négyórás alvásra.

Tegnap délelött ott maradt abba a leírás, hogy már megint lógó orral fordultunk vissza a kórházból, mert ugyan megdicsértek, hogy nagyon jó munkát "végeztünk" otthon (ugyan a többes szám mire utal? én az utolsó kiscsacsi matricát is felragasztottam Virág új szobájának a falára, talán ez is ott volt az elismerésben?), mégis jobb volna, ha még pár órát otthon, "kényelmesen" töltenénk és majd délután megnézzük újra, hogy áll a dolog.

Ugyan nagyon hevesen és rendszeresen törtek rá Roserra a fájások, két nyilallás között viccelödtünk még. A babaváró könyben van egy rész a férfiaknak. Abban azt írja, hogy ilyen szavakkal kell bíztatni a nőket: "nagyon jó csinálod. már egy kicsit közelebb vagyunk a végéhez. hajrá, ne add föl." és még azt is hozzá füzi, hogy "ezt szeretik a nők". Fura ez a megjegyzés és mivel a könyv spanyolul van írva, spanyolul mondogattam Rózsinak szó szerint, ahogy szeretik a nök. Söt, azt is, hogy ezt szeretik a nök. Ez olyan magyar kontextusban, mintha oroszul mondogatnád a feleségednek, hogy "Dáváj" (ha ugyan ez orosz).

Mondom, még nevetgélt Rózsi, mert aztán délután hatra, már egyre kevésbé. Közben megérkezett a család Valenciából. Ez nem tudom, hogy jó-e vagy sem úgy összességében. Véletlenül úgy alakult, hogy amikor bebicegtünk a kórház elé, akkor láttam befordulni Pep-apósom kocsiját. Óriási volt az öröm Virágot újra látni két hosszú hét után. nagyon megszorongattuk egymást. Nagyon. Anyukáját sem akarta elengedni. És végtelenül szar dolog volt újra elválni töle, amikor bementünk a szülésre.

Kb. fél hétkor kezdték rajtunk a vizsgálódást. A tapadókorongok mindent rendben találtak, Sarolta szíve olyan ritmusban zakatolt, ahogy kellett. Az jutott eszembe róla, hogy egyszer Balázs Bálnával meg Márkkal evezni mentünk valahova és az utolsó szakaszt zsuzsivonaton tettük meg, aminek a zakatolása nem a megszokott zdáduk-zdáduk volt, hanem egy alap-szamba és a váltóknál bossa-nova. Saroltánál is ilyesmi volt, bár inkább egy mediterrán széki legényes.

Itt a doktor csak köszönni dugja be az orrát. A szülés a szülőnők feladatköre. Ez jó, mert sokkal kevésbé "medikalizált" gondolkodásuk van. Mercé (ejsd Merszéé) egy tündér volt végig. Nagyon figyelt Roser minden pillantására.

Az óriás gumilabda végig nagy segítségünkre volt. már otthon is azon forgatta Rózsi a csipőjét a kibírhatatlannak tünő fájások közben. Én hátamögé guggolva a veséjét szorítottam. A csuklóm nagyon megfájdult a végére, de ez jó, mert a legszörgnyübb az, hogy olyan szívesen átvennéd a fájdalmak egy részét, és mégsem lehet. Én abban reménykedtem, hogy ami a csuklómba megjelent fájdalom-szilánk, az Rózsit enyhítette.

Labda is volt, meg finom langyos fürdő. Ez utóbbi nagyon jól esett, bár lelassította a fájásokat. Amikor kiszállt Roser, már talán fél 11 felé járt. Azért jött ki, mert érezte, hogy "kakilnia kell". Ez jó jel, mert amikor a baba bemászik a szülőcsatornába, akkor megnyomja a végbelet és ez kelti ezt az érzést. Az utolsó másfél óra szörnyü fájdalmasan és lassan telt. Minden két-három percben jöttek a fájások és Roser olyan volt mint egy rongybaba. Csukott szemmel befelefordult, lélegzett és kicsordultak a könnyei fájdalmában. A mindefélévé átformálható szülésszéket-ágyat mindenhogy kipróbáltuk. Guggolva, ülve, fekve, de sehogy nem volt "jobb".

A kicsilány feje búbja már féltizenkettőkor megjelent. Kibújt, bebújt. De Rózsika annyira fáradt volt, annyira szörnyen erőtlen, hogy nem tudta kinyomni. Végül ´Mercé a klasszikus szülésznő pózba helyezte Rosert, sajnálta, de be kellett avatkoznia: tett egy kis metszést. Csak egy picikét, de nagyon sokat segített.

Kifordult a kicsi ázott, véres, kakis emberke. Gyorsan lesegítettem Roser felsőrészét és a baba már tátogott is a cicit keresgélve. Gyönyörü volt. Rózsi könnyezett.

Én meg, aki alig vehettem részt a fájdalmakban, a nagy feszültségtől szép csendben elájultam. Szerencsére a folyosón nyúltam el és békésen bámultam a plafonon egy apró pontot, mint fix referenciát az evilágról és kétoldalt folyt a könnyem. Rosszul lettem, hát öreg vagyok már és nem bírom a feszkót. Aztán jött egy ápolónéni nedves kendőt nyomogatott az orrom alá és felemelte a lábam. Szégyenkeztem, hisz itt most nem rólam van szó, de ő bátorított, hogy semmi baj.

Amikor visszamentem, Rózsi ugyanott ült és a lepény nem akart "megszületni". Deréktól felfele idill, lefele vágóhíd. Csak lógott a köldökzsinór, de nem jött ki, se segítséggel, se hasmasszázzsal, se anélkül...

[itt most be kell fejeznem, mert megyek Virággal látogatóba. Délután folytatom. Mert sajna itt még nem ért véget]
Sarolta-képek itt láthatók:
https://picasaweb.google.com/carlavirag/2011SaroltaSzuletese?authkey=Gv1sRgCMWZooeryKaLvQE#